Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Válogatás II.

Szerelmes versek- válogatás

_________________________________________________________

 

 

Sacra Amore – Szent Szeretet

(nyers változat)

 

 

Állának vonala szétpirít,

Szájának mosolya szétfeszít,

Szemének sugara szétszakít.

 

 

Testének hajlata megbénít,

Hajának zuhanya megigéz,

Arcának varázsa megvakít.

 

 

Lelkének ragyogására éhezem,

Angyali sóhajára szomjazom,

Szívének tüzéért létezem.

 

 

Létének tudata megbilincsel,

Testének közele legyengít,

Érintése szénné éget.

 

 

Az Eros ereje felrepít,

De kielégíthetetlen

Vágyában úszva Leláncol.

 

Egoval átitatva szexussá

Torzul, De szívvel felvéve

Sacra Amore-vá lesz.

 

 

 

Akinóm

 

Lopva nézem lépteid, mikor

Angyallényed végigsuhan

A folyosó rideg kőlapján.

 

Rád gondolok éjjel és nappal.

Agyam radarként szűri

Burkaid minden rezdülését.

 

Légzésed tűzvihart kelt bennem.

Tekinteted lelkem legmélyebb

Szelvényeit szántja.

 

Mosolyod sugara szívembe mar.

És mint az árva őzgidát a pótanya szaga,

Úgy húz magához Lényed.

 

S néha, mikor varázsod mágiája,

Nem bódít el teljesen,

Előtör bennem egy gondolat:

 

Nem beléd, csak Lényed által

Inspirált saját Ideámba -

Melyet én keltettem általad Életre

 

És folyton visszatérő vágyaim asztalán

Táplálva egyre nagyobbá és nagyobbá

Növesztettem – Szerettem bele.

 

De múzsám Lettél Akinóm,

Mint Adynak Léda, és Éterlényed

Gondozva, Egóm végre rabbá lett.

 

 

 

Tündérfény

 

Összegyűltek a Szirének, és ámulva csodálták

Zafírkék Szemében a Tiszta Lelket!

 

Angyalok fésűje csontkemény fogait

Szégyenében, mind kiverte! Úgy simogatta

Aranyszőke Haját, mely lágyan omlott

Tündér-fényebe öltözött éterszövésű Vállára.

 

Selyemből készült ruhája, ajkába harapott. Félve!

Bársonynál is puhább Bőrét nehogy felsértse!

 

Egymást maró ember-lények, hitvány serege!

Mint a koncon marakodó rókagyermekek tengere!

Kábultan, dühüket feledve bambán bámulnak.

S vigyorognak, mikor rájuk süt ARCÁNAK MOSOLYA.

 

 

 

Fehér fátyol

 

Fehér fátyol takarta arcát,

Szellő simogatta csupasz karját.

Izgalom festette vörösre ajkát,

Pacsirta hallgatta igéző hangját.

 

Márvány lépcsőn repült előre,

S a Szivárvány Napfényt lopott belőle.

Ősei némán álltak és sírtak Őérte,

Könnyeiket boldog révület kísérte.

 

Szárnyak nélkül kecsesen lebegett,

Fátyoltalan arccal mosolyogva merengett.

Kibontott kócos hajjal, forogva táncolt,

Amin a tündérsereg ámulattal kábult.

 

Tűzszemű Angyal szívembe mart,

Fényárbocos tekintete Lelkemből falt.

Harmatos karja Szellemem kitépte,

Izzó pallosa Énem égette.

 

Fájdalom tüze forralta vérem,

Vágytalan Létért könyörgött szívem.

 

 

 

Fekete Hattyú

 

Fekete palástruháját

Pajzán testére takarta!

Csábító göndör fürtjeit

Csillogó homlokára rakta.

 

Vérvörös szemére

Smaragd-lencsét rakott! 

Kacér kék ajkára

mézboros rúzst pakolt.

 

Karcsú lábait fekete

selyemmel fedte!

Királykobra mozgásával

szemeit igézte!

 

Férfiszívbe mart

a Fekete Hattyú!

S sebzett lelkétől

elvette a mankó-t.

 

Elcsábult a női éterű,

vágyban égő férfitest!

S tettével megölte

a tiszta FEHÉRET.

 

Fehér angyal

 

Hamvas ajkaid Varázsát

Csókjaim tüzével égetném!

Ragyogó szemed Fényét

Szívem lámpásába ültetném!

 

Néma mosolyod Örömét

Lelkem magjába zárnám!

Csillogó hajad Tincseit

Aranyfésűvel simítanám!

 

Bársonyosan puha Bőröd

Selyem helyett érinteném!

Gyöngéd ujjaid Melegét

Szemem könnyeivel hűteném!

 

Vénuszról mintázott Kebleid

Naphosszat gyöngéden ölelném

Mézédes buja Csókjaid

Az Idők Végéig ízlelném!

 

 

Szilvikém!

 

Hónapokon át kerestem, de

nem találtam a szavakat, mellyel

Lényed Finomságát leírhatnám!

Ma már nem keresem! Csak érzem!

Szavak nélkül érzem Lényed Varázsának

SUGÁRZÓ FÉNYÉT.

 

Háromszor érett gyümölcsé

Méhednek magva!

Háromszor lettél anyává

Boldogan virulva!

Háromszor tettél apává!

S ültem önkényesen,

kettőnk közös trónjára.

S te hagytad ezt nekem!

 

Szolgasorsba hajtottalak, mikor

Asszonyommá tettelek!

Néha, mikor fáradt tested

megpihen mellkasom melegén,

átjárja Énem kimerült mentálod rezgése!

S mint a sav, úgy mar belém a bűn

mit veled tettem és teszek!

 

Karmikus törlesztés? Nem látom!

De úgy hiszem, hogy nem.

Asszonysors? Inkább!

Melyet önként vállalsz, s éjjel

tovább húzod a nyakhámba bújtatott

torkod körül a láncot, s kérsz

mindig egy kicsivel nagyobb Keresztet.

 

Mi lesz a jövő?

Ki tudja biztosan? Én nem!

Egyet viszont biztosan látok.

Áldozatkész sorsod Jupiteren

Angyallá tesz! Az új hiearchia

legalsó lépcsőfokára állsz!

S lehet, hogy engem Démonná tesz,

mit veled tettem.

 

Meghallottad süketen is a

Jézus köpenyében költő

Szabad madár- Assisi

Szent Ferenc – szavát!

S te jobban szeretsz, mint én téged!

S jobban vigasztalsz, mint én téged!

S jobban megértesz, mint én téged!

 

Néma Szenvedély

 

Némán kergetjük egymást az Idő tengerében!

Mosolygó arccal bámuljuk tükörszemeinkben a lélek kapuját.

Belül büszkeségünk súlya szenvedélyünk torkát fojtogatja!!

Egymásra vágyunk mindketten! Nézésünk mégis hajtóként űzi gyermeki lényünk.

Külön-külön égünk saját poklunk vággyal fűtött tüzén.

Lávatekintetünk darabokra marcangolja kicsinyes önzésünk oltárát!

 

Szakrális gyalázatot nem tűrvén újra felépítjük önmagunk dicsőségére emelt templomunk.

S önimádatunktól részegen keresztre feszítjük egymást!

Kiűzzük magunkból Idearuhánktól megfosztott csupasz testét!!

Pucéran, újra undorral bámuljuk halandó lényét!

Szenvedélyünket, Angyalok karának szeretet csíráját kiveti amőba-Énünk.

Sacra Amore nem köt táphiányos, savanyú, férges talajba.

 

 

Izzó féreg

 

Agyamba szenvedély férge költözött.

Folyton rágja! Zabálja!! Dopamin drogjával Kábítja!!

Világos gondolatim bélsarával robbantja!!!

Nincs nyugtom!!! Őrjítő kínnal kínoz!!! Testem hiányától remeg!!!!

 

Álboldogság mámorkelyhéből iszom minden nap.

Fantáziám Ábrándlénye gnómszerű makacssággal követeli mindennapi kenyerét!

Földi Arcáról kölcsönvett Képére, Képzetem a Tökély maszkát húzta!!

 

Hagyj békén!!!

Távozz tőlem Szenvedély vörösen izzó férge!!

Hamis mozigépész lényed valótlan filmet vetít belső világom vásznára!

 

De mikor újra rám ragyog arcának Napja, elégek szemében.

Önként megyek Őérte, tán a pokol legmélyebb

BUGYRÁBA is.

 

Énem elhagyott.

Asztrál-buborékom páncélhártyája nem pukkan!

Nem hasad szilánkjaira!!

 

Időnagyúr vonatára szállva, sínek alá dobom kínzó páncélingem.

Asztrál-szenvedélyem vágányzárt teremt, s időm vonatát néhány percre leállítom.

 

Lassan elindul újra a vonat.

Páncélom csonkított váza ívet húz a kerékbak bőrén.

Összeolvadt végleg a két fém.

S szenvedéllyel jelölt fémkerekünk tovább száguld az Idő végtelen űrén.

 

 

 

 

Vak lettem

 

 

Kezem levágtam, szemem bevarrtam.

Fülembe ólmot öntöttem, számba izzó vasat dugtam.

Orrom letéptem, nyelvem szétrágtam, szívem megettem.

Csábbal kacérkodva, végül hát saját gödrömbe estem.

 

Ugató vérhold fényénél,

incselkedő ármányt szőttem.

Fekete, önző mágia tüzénél

Tiszta szívet igéztem.

 

Lehullott a bilincs kezedről, mit állatvággyal kovácsoltam!

S kovácsára támadt a sötét rúnákkal festett fekete vas.

Vasálarcom börtönében önmagam patás rabjává lettem.

S az éveken át nemes célra edzett Katanámba dőltem.

 

Nincs csáb. Nincs kín!

Nincs vágy. Nincs szenvedély!

Nincs kincs. Nincs fény!

Nincs bűn. Nincs vér!

 

 

Halott vagyok. Érzékek nélkül élek.

Fekszem a sivatag sárga homoktengerében.

Céltalan evezek. Énem kifordult belőlem!

Kívülről nézem pudvás testem.

 

Éj lettem. Vízben lebegő Árnyék.

A Napot akartam, s elégett Lelkem!

Zöld csillag! Kihunyt a Térben!

S a csónak partot ért!

Fekete égben, üres csendben

Legyen az Álmod szép!

 

 

 

Belső csend

 

Lényed már nem égeti úgy idegpályáim

Árva virágait, mint nemrég.

Sárkemencéd kohójának tűzfolyama,

Lassan parázsló izzásba szelídül.

 

Gondolataim megvadult asztrál-ösztöneit,

Énem egyenként újra kalodába zárja.

Vágyadban úszó csapongó érzelmeim

Vágtázó lovai csitulni kezdenek.

 

Szerelemem túlburjánzott asztrál-buborékai

Lufiként pukkannak szét a hétköznapok tengerében.

 

Az időben úszva nap, mint nap

Levedlettem bíborszínű mézlényed.

Mint kígyó az elhalt bőrét, úgy hagytam

Hátra felhígult Képzetlényed Ideáját.

 

Szívem vérzését, vérem sebbel gyógyítja,

                                        De tündérfátyollal átszőtt Gondolatlényed

                                          Örök időre szóló heget hagyott bennem.

                                     Megjelöltél Éneddel, mikor Lelkemben fürödtél.

 

Koncentráció és Meditáció közben

Újra Úrrá lettem Önmagam felett.

Szabad Szellemem ismét kitágulva

Szárnyal az imaginációk óceánjában.

 

Eros nyilának mérge szétáradt véremben, s

Mint esőcseppet a kiszáradt talaj, úgy szívtam

Magamba Lényed, miközben Eggyé váltunk,

Mint az aranycseppek az ékszerben.

 

De tudom szeretettel letaglózott Ego-mat,

Még most kell a Mentál- Alkatraz cellájába zárnom.

 

 

 

Fehér angyal

 

Hamvas ajkaid Varázsát

Csókjaim tüzével égetném!

Ragyogó szemed Fényét

Szívem lámpásába ültetném!

 

Néma mosolyod Örömét

Lelkem magjába zárnám!

Csillogó hajad Tincseit

Aranyfésűvel simítanám!

 

Bársonyosan puha Bőröd

Selyem helyett érinteném!

Gyöngéd ujjaid Melegét

Szemem könnyeivel hűteném!

 

Vénuszról mintázott Kebleid

Naphosszat gyöngéden ölelném

Mézédes buja Csókjaid

Az Idők Végéig ízlelném!

 

 

 

 

Hogyan tudtál?

 

Hogyan tudtál létra nélkül, így lelkem mélyére

Mászni? – Hisz alig néztél rám!

 

Hogyan tudtál zárt kapumon át, így Élő vágyammá

Válni? –Hisz nem is vágytál rám!

 

Hogyan tudtál akaratom ellenére, így alantas Szolgáddá

Tenni? – Hisz alig szóltál hozzám!

 

Hogyan tudtál tűzkemence nélkül, így izzó vasként húsomba

Égni? – Hisz nem is értél hozzám!

 

Hogyan tudtál távol tőlem s mégis közel, így megkínozni

Hiányoddal? –Hisz riadt vadként futottál tőlem!

 

Hogyan tudtál sziklabőrömön át, így tőrként galambtestembe

Döfni? – Hisz undorral váltál el tőlem!

 

Hogyan tudtál hétlakattal zárt elzárt gyermeki szívembe, ily sivár Űrt

teremteni? – Hisz oly gyakran, dölyfösen ignoráltál!

 

És mégis neked ajánlom kölcsönlopott - Ódám mert:

 

Szeretlek.

„Szeretlek, mint anyját a tisztaszívű gyermek,

mint éjfekete mélyüket a némán hallgató vermek.

Szeretlek, mint valódi fényt a tükörrel borított termek,

mint a Lángoló Lelkektől elhagyott nyugalomra Lelt Testek.

Szeretlek, mint az életet önfeledten szerető Emberek

élni szeretnek, míg elfáradva el nem Repülnek.

Szeretlek, mint a halovány négysorosomban 

Magányosan álló rozsdás fogaktól csipkésre mart,

Vérnyomosra mosott, sötétbarna szegek szeretik

a jéghidegben sziklává merevült üreges homokkövet.

 

Szeretlek!

Szeretlek, míg tüdőmmel tüzet Lélegzem,

Míg szívemmel, fénnyel telítve Létezem.

Szeretlek, míg az Időben élek,

és az Időn túlról is Szeretlek.

 

Szeretlek!

Szeretlek, mikor egy ponttá válik minden,

Ott, ahol már örökké fogom a kezedet,

És mindörökre Őrzöm égszínű Szemedet.”

 

 

Kioltott vágykehely

 

A vádló kelepcéibe folyton felbotlom,

Megfürdök a sáros, iszapos posványban.

Már harcolni kell, mert az Elemi Ösztön

Démoni szenvedély láncává lesz.

 

Kéjvágytól sóvárgó Tamás Egóm

Fröcsögve nyáladzik a földi gyönyörre.

S ha megkapom értetlenül nézem, hogyan

Pukkan szét az asztrál-Lufi rózsaszín bőre.

 

 

Beoltottak az Istenek a SZERETET magjával.

De lassan kell tunya álmából magból

                                                      a gyököcske.

Szétfeszíti a barna maghéját az Erő!

S útvesztők végtelen útján jut Fény felé

                                                    a rügyecske .

 

Kioltanám vágyaim, de mindig visszatérnek.

Próbálom kiéléssel oldani, de évek alatt újranőnek.

Magam kell Önmagam uralni, s a rügybéli

Hajtásnak a TISZTA FÉNYBEN élni.

 

 

 

 

Szabad Szellem kötet - válogatás

___________________________________________________________________________

 

 

 

Táguló lélek

 

 

Fénylő homokszemek

Kristályszemcséi tágulnak

az Idő végetlen országútján.

Tudattompító útra kell a Szikra.

 

Szenvedés után, vágytalan létbe

szenderül a meggyötört, midőn

Karmát kötő hamis agygyermekei

véresre rágták tüskés Ego- ját

 

A Lét titkait mohón issza.

S a Testépítő bölcsességet nézve,

az Igazi Boldogság táncol

Isteni Énjével.

 

Saját lámpa nélkül, a hamis fény világánál

csak tökéletlen ajándékot kaphat!

Vakon, az Ellentét által vezetve, tökéletlen Életet,

a Szellemtől távoli Földi Létet teremthet.

 

 

 

Bujdosó

 

Apró lényébe dárdát döf a Közöny.

Vérző lelkének sebeit savként marja

a Démoni Spleen (nemtörődömség).

 

Arcába égett a letargia levedlett teste.

Hangját torkába nyomja vissza,

az életunt Tömeg pörölykeze.

 

Koldusok reményben égő szemei,

némán szaggatják üvegszívének húrjait.

Szilánkosra tört szerve fantomként hull alá.

 

Mint az ősi ház omladozó falait romboló

vasgolyó, úgy zúzza magasabb Énjét

a segítség megtagadásának tudata.

 

A Félelem béklyójának rabláncai

lelkének húsát vágják, de nem mer az

Apátia tigristankjaival szembeszállni.

 

Fülei tetetett süketségbe hintáznak.

Szégyenében testének legmélyebb barlangjába

merül a Bujdosó. Hol tudatát elnyomva,

 

és giccsboldogság jelmezébe öltözve, gyáván

nézheti a gonoszban fürdő embertársait.

Kik pénzért hazudnak, csalnak, gyilkolnak.

 

S a segítségért nyújtott kéz mellett — a

Fásultság kígyótestű katonaruháját

magára öltve — gőgösen továbbsiethet.

 

 

 

 

Kábulat

 

Szellem után éhező nihilista vándorlelkek,

kik belső fájdalmukban senyvedő szeretetéhes

lelküket, félve Dac és Gőg kabátjával takarják.

 

Az élet élettelen arénájában vakon küzdve feladják

Létük Lényegét és Álboldogság csábjának

engedve magukba fogadják az ördögi erőt.

 

 

Alkohol-, fű-, kokain-, heroin- Mámor

illúziójában kábulnak, s hiszik, hogy

sosem nem voltak ily boldogak.

 

Drogba merülve, a Fényhozó csontos ujja

reszelve simogatja a húsember idegarcába

bújt sebzett Ént, majd kiűzi onnan.

 

Úrrá lesz az Ellentét a Szabad felett.

A csontember Igazi Lényét vasszűzbe zárja, s munkája fölött

kéjesen vigyorog a Bukott. Új szolgáját büszkén mutatja

 

Ármány nagyúrnak és Azura hercegnek, mélysötétben

tartott áldozati torán. Az elcsábult földi testét ördögi lények

veszik birtokba, s tébollyal kínozzák Szeretetit.

 

A Sötét Torony cellájának halálmarkából menekülni,

elveszett Éned nélkül nem lehet! Trónok erejével

felvértezve, sziklaporlasztó Akarattal telítődve,

 

Őrzőangyali segítséggel tud csak kitörni az árnyékember,

a fájdalomtól visszhangzott pokolfürdő bugyrainak,

csontvázfejjel kirakott barlangcsarnokából.

 

Hiába jut ki élve, Énjét az Ellentét oldhatatlan festékkel

jelölte meg. A fekete rúnák végleg beleégtek izomtestébe,

melyet állandó akarattal kell etetni, vagy újra lehúzza a legmélyebb

SÖTÉTBE.

 

 

Holdudvar

 

Felhőfátyolba öltözött a Hold.

Kráterrel sebzett kőzetarca,

szórt fényt ver a fekete éjszakába.

 

Álomba merült a Lét.

Asztrál ösvényen szétterülve Erővel

telítődik az Ich, az Élethez.

 

Angyali sereg dolgozik,

Földiek testébe merülve.

Élmények és Képzetek zsákjait

a végtelen éteróceán habjaihoz cipelik.

 

Karmát köt a Kiűzött,

mert gondolatai ritkán Helyesek,

érzelmei kevésszer Szépek,

morálja elvétve Jó.

 

Sírva eszik az Akasha-vá

vált világtenger.

 

Marakodó varjak között

Fehér Holló a folytonos Tudattal élő.

 

Ki éjjel is ébren van,

s a Napból érkező Szellemsereg

Bölcs munkáját,

ÁHITAT- tal csodálja.

 

 

Télköszöntő

 

 

Sűrű

fenyőerdő tetején

összebújó széncinegék levegővel

borzolják vékony tollruhájuk nyári takaróját. 

A jégvirágos ablaküveg együtt fázik a zúzmarás tornác

szürke arcú vaskapujával. Lágyan kopog a Tél a város kapuján.

Lomha léptekkel sétál végig a kátyúsra sebzett műút hideg testén.

A templom terénél megpihen a fákon, s párával szövi be a vaskrisztus

szétfeszített kezeit. Némán tovább ballag az üvegszemű iskola téglateste felé.

Ködtől fátyolos szemét tisztára töröli, jégcsappá fagyott orrát simára festi.

                

Néma hajlékában tüzet csihol a félig-állat, félig-isten emberszem.

Sűrű fekete füstöt fúj a csillagboltos éjbe lakjának kéménye.

A ház melegében egy egércsalád pilled, s keresi

téli kenyerét a havas kerti fák tövében.

A látvány súlyától csodálat csillog

Télherceg hókristály-szemében. 

S szelíden továbbszáll 

a magas hegyek

Hajára.

 

 

 

 

A sereg

 

Aranyló páncélba öltözött a had.

Csillagfényben csillog a Nap.

 

Zöld turmalin mellük fűzőjén

Sárga kalcit gyomruk tüzén.

Narancs topáz szexusuk vizén.

Mélykék tanzanit 3. szemük fényén.

Lila ametiszt hajuk koronája.

Kék szodalit torkuk pillangója.

Vörös rubin gyökértestük agyagpora,

Életéterben szárnyal a Michaeliták hada!

 

 

Légszomj

 

Lelketlen Lelkek

Léha Létük Légszomjában

Levegőért Lihegnek!

 

Csökött Csontjaikat

Cserzett, Csikorgó Csótányok,

Csattogva Csonkítják!

 

Fekete Fúriák

Felfegyverzett Fekélyes Férgei

Füleiket Fúrják!

 

Sápadt Skarlátlidércek

Sárgafogú Siklói Sikítva 

Szemeiket Szúrják!

 

Arctalan-arcú Agyszívók

Aszott-testű Apró Aknamolyai

Agyukat Akasztják!

 

 

 

Tengertánc

 

Poétának gyenge, pojácánál több.

Földes víz, szélben ringatózva.

Ez vagyok én!

 

Vak sorsom némán tűröm.

Túl jó sors!

Mindenem megvan!!

Több is mi járna.

 

Jámboran várom a pofont!

Mindkét arcomra.

De félek az élet pörölykeze

akkorát üt, hogy földre rogyok.

 

De felállok!

A bikatestű skorpió mindig feláll!

Tenger mélyén kutat,

de mindig a fény felé tart.

 

Nincs túl nagy pofon.

Csak amekkorát még elbírsz!

Nagyobbat nem kaphatsz.

 

 

Sivatagi rózsa

 

 

Könnycseppek fürdenek a homokban.

Bőrlepellel takart arcukat fodrozódó fénysugarak kergetik.

Ragyogó hullámokban izzad a Nap,

s a felhevült lávakövek el-elszunnyadnak a tikkasztó hőségben.

 

A könny nélküli ember a távolba tekint.

Sápadt kékvérű arcát mélyvörösre cserezet a tűzdémonok serege.

Rózsát keres, a sivatag rózsáját!

 

Sárga skorpió tőr elő a kvarckristályok vizéből.

Halálos fullánkárbocát feje fölé húzza!

Tíz lábbal rohan a távolban csillogó keleti fény felé!

S a tűzdémonok hada sugárként foszlik útjából, vizes teste láttán.

 

Könny nélküli némán nyomába szegődik.

Érzi, mennie kell!

 

A távolban üvölt a csend!

 

Egy zöld oázis gyöngyként fénylik a messzeségben.

Pálmafallal védett lila tó körül vörös rózsa nyílt a korhadt fatörzsből!

Sárga skorpiók csapata egymás ollóiba markolva, körgyűrűbe fonja élő testét.

 

Könny nélküli tüzes írisszel nézi e látványt!

Szívével már érti a szemébe rajzolt misztériumdrámát!!

S az oázis partján könnyes tekintetű vendégként csodálja a sivatagi rózsát!

 

 

 

Búzamag

 

 

Búzamag vagyok a százhektáros búzatáblán.

Embercsepp az embertenger hullámzó habján.

Fűszál a zöld legelő mérföldes síkján.

Homokszem a sivatag vérvörös buckáján.

 

 

Sejt a szivacsos szerv élő húsában.

Tégla a magasztos fellegvár szürke falában.

Pórus a sima márványoszlop hófehér testén.

Könnycsepp az óriáscet barnára festett szemén.

 

 

Aszteroida a spirális galaxis könyökén.

Kérész a szőke Tisza fodrozódó vizén.

Foton a fényből szőtt sugár létráján.

Moszat a kékeszöld tó lidérces ruháján.

 

 

Egy vagyok az Álmodók álmában.

Egy négyburkú a függöny mögül.

Egy, a táguló világban.

Egy, a hétmilliárd közül.

                                                                                        

 

 

Kőangyal

                                                                                            

Hólyagosra koptatott lépcsőfokok bámulnak a lábamra.

Gémeskút nyakkal bandukolok egyre feljebb, fokról-fokra.

 

Meggyötört angyalszobor hófehér márványtestét

homállyal takarja a közelgő alkony.

Elementálok kőszoborrá szilárdult teste

faragta simává e nyers márványtömbbe sűrűsödött szellemet.

 

Élő pilláim sugara száz-számra oldja ki az apró lénysereg,

megmerevedett testű, elgémberedett végtagú tömegét,

ahogy elmerítem őket Szemem mélyében.

 

 

Életre kell a kőangyal!

 

Ezerszám reppenek ki márványtestéből az újra

Szabaddá lett elemi építők.

Csak kabátként hátrahagyott zárványrácsos

anyagmaradványuk tömörül mélytudatú kőzetté.

                                                                                     

Felértem a kék páholyba vezető első lépcső tetejére.

Élő tekintetemmel végigszántom az anyaggá lett tér építőköveit.

                                                                                       

Újra élettel telítődik az Idővé vált Tér!

 

Zsibongó vásárrá változik a horizont, ahogy a

mélyhipnózissal átitatott teszthalálából szabadult entitások,

a hangéter szárnyán egymásba karolva lágyan ringatózva táncba mennek. 

 

Ébredezik a mentál!

S a szabaddá válás útján,

fölszabadító munkába kezd!!

 

 

Sárkányszem

 

Fekete sárkány szállt

a vérvörös tóra.

Sárga ködruháját

a háborgó mélybe dobta.

 

Zöld szemében megcsillant

a hajnal sugara.

Tűzszínű jégkoronáját

a nyaka köré fonta.

 

Gyémánttal díszített

bíborpalástját hátára rakta.

Égszínkék pikkelypáncélját

széles vállára csatolta.

                                  

Ember-szülte sárkány

kívülről támad,

tudománnyal harcol,

s gépi-létbe fárad.

 

Elnyelte emberét,

kinek testéből fogant.

Zsenge húsra vágyik,

Fiatal test után kutat.

 

Elbújt az ifjú, s elhagyta

a művészet nélkül tanító,

fekete sárkánnyá lett

idős mester-tanítót.

 

De a sárkány zsákszája

elszívott minden levegőt,

s fuldoklással kínozta,

a barlangba bújt merengőt.

                                                                                        

Elindult hát, a Janus-arcú

ember-szülte lovag.

Sárkányát kereste, kit

legyőzve új utat mutat.

 

Életet önt a géppé lett,

szív-nélküli anyagba.

Szellemi lándzsát döf,

a fekete sárkányba.

 

 

Kozmikus birkózók

 

Fekete hóhérkezek másznak az ágon!

Bíbor lepellel takarják az eget.

Izzadt kockaarcukon szétrobban a fény,

s néma sikoly száll a fellegek felett.

 

Aszottá égett földszelvényen bandukolva,

sárgára festett homoktenger vizén úszva,

olthatatlan szomjjal szomjazik az Élő!

De az élet vizét már nem leli.

 

Az egymásnak feszülő Nagyok

újra moccanni készülnek!

S testük határán megremeg

a feszültség-erőkből összeállt Föld!

 

Hullámzó mozgásban szakad szét

a Kéreg, ahogy a két angyalok karából

összenőtt Birkózó új fogást talál

egymás kozmikus testén.

 

Idegen vándorok érkeznek az égből!

Láva kezeikkel tűzgömböt faragnak a Légből!

S Nap-Szaturnusz létben mártóznak meg újfent.

Újra Földdé lesz a Hold, s a folyékony erők

a nehéz szilárddal ölelkeznek ismét.

 

Újból egyesül a négy elem,

hogy egymásban oldódjon.

S az Égi Hatalmasságok

kezében, újra szétmálljon.

 

Új korszak lép az Időbe,

és elpusztul minden, mi régi.

Új korszak kezdődik, s

újjászületik minden, mi elhalt.

 

 

 

Sötét elit

 

Politikus:

Métely arcát színesre festi a hamis csáb,

pondró testével mindent beszennyez a báb.

Fekélytől bűzlő lábát a Tiszták közzé dugja,

keléstől gennyes kezét aranymosdóban mossa.

Hazudik reggeltől estig és estétől reggelig.

Lop és lopat estétől reggelig és reggeltől estig.

Ugatja a szakmát, töri a magyart, csúsztatja a valót.

Csal, önérdekből hajlong, s köpönyeget vált, fakót.

Jóakaratú ember politikus soha nem lesz!

 

 

Bankár:

Halszeméhez szív nélküli tekintetet varr az élet.

Nyáltól csöpögő szája kéjes mosolyt mímel, de félek

díszbe öltözött vámpír-kamatlábaival az élő húsomba harap.

Oroszlán szerződik a nyúllal, hogy közös vacsorát ülnek,

s közös vacsora híján nyúlpörköltet esznek. Ha nem marad

desszertre valami édes, és gelly, nyúlnyakból vérbort szűrnek.

Sörényes feje alatt gerinc nélküli féregszelvényeit büszkén biztatja,

Kivérzett családok árva gyermeksikolyaitól hangos vagyonán hizlalja.

Jóakaratú ember bankár soha nem lesz!

 

 

Hadúr:

A másik kettőtől fogant fabábú,

ki hatalomtól részegen evez halálfolyam embervizén.

Faforgácsgyermekeiből vezérkart kreált,

kik a vértől távol gyilkolnak gyáván bunkerba bújva.

Habzó szájjal veszett kutyaként mar,

mindenbe és mindenkibe, ki köreibe netán belép.

  S dicshimnuszt zeng,

ha gyilkolásból osztálya ötössel tér haza.

Jóakaratú ember hadúr soha nem lesz!

 

 

Férges már ez az Alma!

Rothadástól barnára puhult.

Gyümölcsnek gyenge,

erjedésre érett!

Cefrének való, hogy

az alma zamatát

párlatba zárja,

s az istenek

könnycseppje

legyen.

 

 

Elementáliák hangja

 

Telihold világít az érchegyek tetején.

Páncélruhába öltözött a gyökérlét erejét tartó törpekórus, a nedves víz!

A Hold fáradt tekintete a mészkövek, és telérek mélyére vájja sugarát.

Varangyléttől irtózók tábora, a szilárd térben új erővel építi a világ keresztvázát.

Újhold mosolyog a Földburokra.

Átlátszó formában cikázik a növényt fény felé toló gnómsereg.

Növényépítő jók; parazitát teremtő, romboló gonoszak

színes gondolatfolyama árad az Idő felé.

S az embert álomba temetők gúnyos vigyora mögül,

felhangzik a mélyből feltörő kozmikus ige, törpehangon:

Ember! Ébredésre igyekezz!!

 

 

Víz éteri burkát nevelve mozgató szirének foszforeszkáló csapata!

Fényhalálra vágynak, hogy angyali táplálékként szülessenek újjá a mindenség bölcsőjében!

Tavasszal növényt épít az álmodó kozmikus vegyész.

Nyáron a tenger rothadó halmait serényen bontja,

az embert mélyálomba felkereső, hal-léttől rettegő emésztőgödör.

Napról, fényről álmodó, anyagot kötő- és oldó nedves levegő.  

Halálában a magasból lefelé törve, büszkén zeng a kozmikus ige sellőkórusa:

Ember! Szellemben gondolkozz!!

 

 

Légies életerőt hörpintő, éhesen kékes-fehér villámként cikázó tündérsereg!

Fényhordozó, szellemi zenében, légáramban élő, növényformát kötő erő.

Emberi álmot fénnyel átszövő, levegős hőszerű lény.

Szeretet, szerelem erőit a világmindenségben is átvivő,

Énjét a madárban hordozó, alvó vágy-lény!

Istenek tüdejében kékes-vörös villámként eltűnő, fénnyé váló szilfek kórusa zengi:

Ember! Élj teremtően lélegző életet!

 

 

A tűz erejével égetve emésztő lélekszellem, Tűzlény, Égi szem!

Áttüzesedett anyagot a Kozmosz felé árasztó; rovarral, pillangóval lebegő hőhordozó! 

Hőétert a növény virágjába cipelő Égi apa, Kozmikus férfiú tükre!

Saját tüzével a Földet Tűzgömbbé festő Vándor.

Embert éjjel és nappal is körülvevő, ideg- és érzékrendszer.

Tüzes haraggal mennydörög a hőszerű, fényjellegű tűzszellemek kozmikus kórusa:

Ember! Fogadd az istenek akarat erejét szeretettel!

 

 

Hóember 

 

Vérző sírhantok hajolnak a szélben,

fásult olajfák vacognak a télben.

Sápadt angyalok szánkóznak a felhőn,

kérgesarcú manók bujkálnak a mezőn.

 

Szénszemű hóember ámulva nézi a tájat,

Szájtátva szemléli a kinn legelő nyájat.

Hó-testét szurony jégcsapok szántják,

vidám arcát apró széncinegék hántják.

 

Fel-feltűnő napfény olvasztja hófehér hátát,

szürke cickányok cincálják gömbölyű lábát.

Lüke ember-kölykök kővel dobálják hasát,

s mégis derűsen fogadja néma elmúlását.

 

 

Jégemberek szíve

 

Dermesztő szelek hűvös termében emberi csontvázba bújnak a gyűlölet és közöny sötét erői.

Fagyott kezeiket a szeretetre és megértésre született asztrál-Én hőforrásába dugják.

Némán szivárog az üvöltő hideg az idegember arcába, s jéggyermek születik.

Jégemberek milliói ontják magukból a gyűlöletet, a morális hideget.

A halál kapuján átlépve, angyali sereg zúzza szét jégtestéről,

az Énjébe bújt emberi meg nem értés démontükreit.

Széttört testéről a második hiearchia lényei

jégcsákánnyal perzselik a Mentálba

bilincselt Ember-gyűlölet

nyálkás parazita

férgeit.

 

A trónok,

kerubok és szeráfok

szférájába lépve feloldódik

az emberi forma. Először a fej,

majd a test többi része oszlik szét.

Fej-erőből test, Test-erőből fej születik.

Kozmikus építők a láb- és lábfejéből új testének

állkapcsát, kéz- és kézfejéből új testének járomcsontját építik.

Levetett moráljából a forma-, a mozgás- és a bölcsesség szellemei

új testének ritmikus- és anyagcsererendszerét gyúrják. Új testet kap a

Szabadság és Szeretet Szelleme. A zord hidegbe helyezve újra jégemberré válik.

De jégtestét Szív-kemencéjének hőjével felolvasztva, meghallja a szférák bölcs zenéjét.

 

 

Tűzszemű Angyal kötet - válogatás

___________________________________________________________________________

 

Robot-kor

 

Termékeny robotok szántják a földet.

Vérvörös ajkú gépek pakolják a learatott kérget.

Ember-rabszolgák, géptestbe zárt gondolat.

Mentált kereső, tükrözött fényben tapogató

Emberkéz.

 

Technika csúcsa puhítja az emberhúst.

Küzdelem hiánya faragja a jégcsontot.

Élvezet habja marja a tiszta fényt.

Fénybe öltözött sötétség (Ahrimán) játszik veled

                                                           Embervér.

 

Foszló húsú ember(démon)csemeték születnek a Földre.

Eltorzult testű fél(ember)démonok özönlenek a fizikai Létbe.

Amerika matériába süllyedt népe sötét napot élteti, míg orosz-szláv

Népszellem gyermekei Krisztust magasztalják mind-felett, ki megélte az

                                                           Ember testét.

 

A jó morálú, jóakaratú emberek szép, egészséges

Embertestben születnek újra a Krisztus-testű Földre.

A rossz morálú, gonosz, gyűlölködő, irigy Ahrimáni

Démonná váló „Emberek” eltorzult, csonka testben senyvednek,

                                                           a megújult Emberfejben.

 

Karmikus alvás

 

Alvásba mélyed a karmikus múlt, mikor

Éjjel a Fejen át távozik, az Én-asztrál.

Körhintaként forog a szellem minden nap, s

Az ujjakon keresztül szivárog vissza a testbe Az.

 

Előző életek osonnak a mélyben.

A jövő karmája íródik az éjbe.

Keserű ízű ez a cukor.

Égetően fáj a gonosz múlt.

 

Minden éjjel végigéled karmád.

Előző életeid elrohannak melletted.

Bámulsz, kergén forogsz, s bambán kábulsz,

Miként napi tetteid újraszövik Karmád.

 

 

 

Ősképek maradványa

 

Gnómok elől menekülő Tökfilkók szőlőfürtként

Csüngenek az okos emberek kimunkált gondolatain.

Lehúzzák, s megtartják Őket, hogy előtörjön az

                                                                       Igazság.

 

 

Ocsmány képet ocsmányabbra cserélve, azokat vibrálva váltogatja

A vízben pókhálószerű Emberi orron és szájon át mozgó

Hold-állatok serege, ha az embert megragadja a művészeti

                                                                       Szépség.

 

Hőben élő Tűzszellem elől

az Ember legbelsőbb lényébe bújó Szégyenlős,

lenézett népsereg feltűnik, ha az embert megérinti a

                                                           Jóság.

 

 

Önsajnálat

 

Kitépett szárnyakkal fekszem a sárban.

Megsértett Lelkem Égő Sebként Lüktet.

Önsajnálat tengerében úszva, Egóm növesztem.

 

Felkorbácsolt hiúságom bosszút forral.

Fájdalomra vágyik, s Sebzőm megsebzett testén térdelve,

Kívánja sebzőm vérével oltani Bosszúszomját.

 

Lassan apad a Sértettség völgyéből fakadó Fájdalom patakja.

Idő nagyúr homokóráján lajhárrévülettel mozgó

Homokszemek lassan gyógyítják a sebet.

 

 

S végül a közöny erdejében bandukolva,

Haragomat, fájdalmamat, csalódottságomat hátrahagyva,

Jön velem szemben a Felismerés homorú tükre:

 

Nem sebzőmre haragszom, Ő csak a tőr volt,

Amit saját szívembe szúrtam.

Haragom és Fájdalmam oka

ÉN MAGAM vagyok.

S igazából magamra haragszok.

 

 

Swinger Szinglik

 

Önmaguknak élve keresik a boldogság tükrét

Az élükre állított kényszer-szinglik.

Kívülre a kevélység gőgös maszkját húzzák,

De szemükből a magányosan félő kisgyerek nézi a világot.

 

Vannak köztük butácska, ösztön-létben élő,

Önmaguk vágyait sem értő, dühös kiskamaszok,

Kik vágyaikat Azura swingwer szingliként

Élik meg, s közben önmagukat és másokat is

Kéjszuronyukkal koncolnak fel.

 

Hosszú még az út és kétfelé ágazik!

 

Az egyik az alacsonyrendűt helyesen megélve

És uralva azt a FÉNYBE EMEL!

A másik az animálist felfokozva, önmagad

Neki teljesen átadva, uralma alá hajt téged,

S az Azuri SÖTÉTBE DOB!

 

Embersors

 

Cipelem a foszló zsákot!

Vérbuborékkal tűzdelt kezem

Égve lüktet az ökölbe szorított

Teher súlya alatt.

 

Érzelmeim köpködő vulkánját

Tengervízzel oltanám, de messze

A tenger. S én sem vagyok Poseidon,

 Csak egy átlátszó korallszem.

 

Vér nélkül vérzem bíborszínű lelkem sebéből.

Borral bódítom tudatom perzselve kínzó fájdalmát.

De vágy teli képzeteim fel-feltörnek a tudatalatti Lidérces mocsarából.

Énem éjfekete kapuján be-betódul a sötét sereg Előőrse,

S hangjuk kísértése némán megérinti

Torzulva egymásba forrt Testeim

Tökéletlen Erőit!

 

A Szerelem Démona folyton csókjaival nyilaz!

Kevély lelkem öntelten mártózik a csáb mákonyában.

Megmarom fullánkom mérgével a nők romantikára vágyó,

Szenvedélyre éhes kereső Énjét!

S elkábult testüket kielégítetlenül dobom el!

Bűn, amit teszek, közben Bűnhődve magamba

Szívom a fájdalom tüzes- nyilait.

 

Hang nélkül üvöltök, némán sikítok!

Így törekszem néha visszalépve, de csigamód előre törve

a Fájdalom és Szenvedés nélküli lét felé hajózni,

a SZABAD SZELLEM útjára lépni.

 

 

Ébredő Tudat

 

Lassan 5 éve, hogy a Tudati Lélek virága

Szívem talajából feltörve először bontotta ki szirmait.

Negyven felé közeledve, másként élek és gondolok!

Másképp érezek, ÉN már Más vagyok!

 

Korábbi bohém életem eltemettem,

Társaságért élő Létem levedlettem.

Visszafogottá tett a kincseket halmozó hamis Élet terhe.

Magányra rendelet az eltaszított Lelkem hallgatag verme.

 

 

 

Lüktető Lánc

 

Egy pillanatra felvillanó tudatcseppként Izzik a vas.

Lassan olvad a fém a narancsbőrű plazma Tűzben!

Formát bont a fém és oxigénnel üli láthatatlan

titkos nászát.

Hideg fémpofák marják csupasszá vált testét és

az üllőre lökik, ahol végre megleli hosszú út után a

kovácsok ászát.

 

Egy pillanatra zöldhályogos szemmel pislogva Izzik a vas.

Pöröly hajlítja a fémet az üllőn, Láncszemet formál a

Szabad Szellem, Sokat.

 

Egymásba kapaszkodnak a Láncszemek,

Mint a Kört formáló emberkezek, mikor eggyé válnak.

Szívük napja, lelkük rózsája kinyílik.

 

Lánccá válik az élő munkával megkínzott Láncszemek tömege,

Mint a karmát sziklaként görgető, életről-életre haladó

Visszatérő, Ember Szellem.

 

Az életutak láthatatlan láncszemei lassan egy lánccá válnak,

Mint az Illés- keresztelő János- Raffaelo- Novalis invidium

Ki korról korra kovácsolta tűzszekérről mintázott életláncszemeit,

Az egyre erősebb, a színskálán végigfutó vörösből-fekete lánccá,

Mely 7 nap alatt Éncsírából- Teremtővé lesz,

Míg Szaturnusztól a Földön keresztül a Vulkánig tekereg.

 

APOKALIPSZIS

János evangélista tollából,

Rudolf Steiner szelleméből merítve!

 

 

Hét levél – hét asztrált tisztító Tűz!

Hét pecsét – hét szellemet szabadító Fény!

Hét pohár – hét gonoszt kiválasztó Szűrő!

 

Tizenkét Vén - hét és még öt Lény!

Hét lépcsőfokon át emelkedő Teremtő Erő!

Öt embert alakító Hatalmasság!

 

Négy lovas – négy üllőn kétélű kardot kovácsoló Hatalmasság!

 

Ma 3-4-3 — akkor 6-6-6!

Hatodik Földkorszak (Vénusz) –hatodik ciklusának –hatodik kultúrkorszaka!

A háromszor hat ideje –Szórat neve számokban kifejezve!

 

A mindent eldöntő Küszöb Ideje!

 

A széppé, jóvá, igazzá vált Angyal-Ember Születése!

A rúttá, gonosszá, hazuggá vált Démon-Ember Megmerevedése!

Anyagválasztó Végkorszak!

 

A fénytiszta, jóakaratú, szeretetemberek – KRISZTUS gyermekei!

A mélysötét, megkeményedett, gonosz Egóember:

A kétszarvúvá lett Állat-Ember – Arimán és a Napdémon ivadékai!

 

Ekkor válik véglegesen ketté az Emberfaj!

A harcok, küzdelmek vége, a tisztulás lezárulta!

Új Föld, Új világkor kezdete – Új Teremtés Bölcsője!

 

EZ AZ APOKALIPSZIS ÜZENETE!!!

 

 

 

 
 

 

Képgaléria


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>


Statisztika

Most: 1
Összes: 5991
30 nap: 656
24 óra: 24